4. A közeledő viharfelhők

   Anabella az évnyitóra az egyszerű kék egyenruhát vette fel, vállig érő haját hagyta lógni, de azért ott húzódott benne az anyukájától kapott szalag. Fekete, enyhén magasított talpú szandált húzott. Hogy az arcát ne ismerjék fel egy könyvbe hajolt. Amúgy is szeretett olvasni és egyedül így tudott menekülni az általános hírnévtől. Mindig elment a sajtótájékoztatókra, de interjút nem adott. Az arcát ismerik, de nem akarja, hogy akármi, egy pici adat is kiszivárogjon róla azon kívül, amit a balettben, operákban, színjátékokban láttak tőle.  Közben Ani figyelmesen hallgatta a beszédet, de ő akkor Flóra volt. Igen, ez így neki is megfelelt, tényleg nem akarta a nagy felhajtást. Egyszerű diák volt, aki szeretett olvasni, táncolni és énekelni is, de az olvasáson kívül nem nagyon tehetett mást az iskolában.
   Lassan múltak a percek és az orrát engedelmesen a könyveibe dugta. Néha persze felnézett, válaszolt a tanárok kérdéseire is. Kellemes napja volt, habár senkivel sem beszélt. Ekkor fel sem merült benne, hogy mekkora pácban van.

***
  Márk a barátai közt röhögcsélt, nagyon jól érezte magát. A barátai, az ikerpár kegyetlenül nevettek valamin.
  -Nézd, haha, fel sem néz! Hahaha...-mondta Gergő és szinte megfulladt.
  Testvére szemében pajkosság csillogott. Valamit súgott Gerinek, öszenevettek, majd elindultak egy lány fele.
  ''Vállig érő szőke haja volt, egyszerű egyenruha és fekete cipő. Semmi különös...esetleg az a szalag fura. Habár a többi lány közül ő tűnt ki a legjobban. A legtöbben már átszabatták a ruháikat. Szánalmas.''-gondolta Márk.

***
  A szeme sarkából ugyan látta a fiúkat, de abszolút nem törődött velük. ''Biztos a büfébe mennek.'' A könyv főhősnőjét észrevettték. A kém ugyan menekülni próbált esélye se volt. Ahogy neki sem.

3. Pár év története....

  Anabella tehát megtalálta a helyét és képes volt újraértelmezni eddigi világát. Rájött, hogy az élet megy tovább. Boldog volt, voltak barátai is. A balettos lányok: Ági, a barnahajú, zöldszemű lány, Kitti, akinek fekete haja és barna szeme volt és Zsófi akinek vörös haja volt, zöld szemekkel. Ők voltak azok akik a legközelebb álltak hozzá, de a társulatban mindenkit kedvelt, sőt mindenkit a barátjának könyvelt el. De rajtuk kívül ott volt a legeslegeslegjobb barátja, Zsolti. Ő a szomszédban lakott és mindig számíthattak egymásra. Bella már csak tanulni járt az iskolába, barátai nem voltak.
  Ebben a mederben folydogáltak az évek és Ani nagyon szorgalmasan tanult az iskolában és a balettben is. Messze ő volt a legtehetségesebb a társulatban, de nem hordta fenn az orrát, sőt mindig olyan vörösre pirult mikor a balett szóba jött, hogy csak na! Aztán 12 éves korában elindult első versenyén és nyert! 15,16 éveseket győzőtt le, majd kiutazott Amerikába, az utolsó fordulóba, hogy ott is nyerjen. Feltűnt az arca az újságokban, a nevét egyre többen ismerték, de ez aggasztotta őt. Körülötte mindenki áradozott neki, hogy ''milyen jó''.  Aztán az iskolában a lányok elkezdték nyíltan utálni, most már nem vették semmibe, sőt mindig bántották, tojással dobálták és mivel nagyon gyenge volt egyszerűen megmarkolta a szalagot és tűrte. A fiúk most már jobban megnézték (főleg a nagyobbak). Bántani nem bántották, de jókat röhögtek rajta. Igen, akkoriban inkább angyali volt, mintsem ''dögös'', olyan amilyenek az ő osztálytársai akartak lenni. Képesek voltak átszabatni az egyenruhát miniruhává, ejtett vállal. De ő csak felvette olyannak amilyen volt, semmit se tett vele.
   Az általánost még ott járta ki, de kilencediktől álnévvel jelentkezett új iskolájába.
De, shh ez egy titok. Persze most még nem mondtam el mindent, de majd mindent megtudtok lassacskán.

2. A szomszéd kisfiú

  Anabella összekuporodva ücsörgött a kerti hintán, egyedül érezte magát és tátongott benne az üresség. Ez még a balett előtti korszakban volt. Apja előtt úgy tett, mintha boldog lett volna. Muszáj volt így tennie, hisz minden éjszaka hallotta apja zokogását, de nem ment oda. Az apja nem akarta, hogy összetörjön a kislánya.
  Az anyukája ilyenkor kellett volna érkezzen a munkából: szól a gyári kürt. Mindeddig ezt egy boldog füttyentésnek élte meg, de most mintha a hang meg akarná fullasztani. Mikor sikerül ''elvágnia'' a nyaka körüli kötélhágcsót ösztönösen a kapu fele fordította apró fejét. De nem jött...
  A piszkosszőke hajzuhatag előrelódult elrejtve a kék szempár könnyeit. Múltak a másodpercek és Ani csak zokogott, zokogott. Ameddig:
  -Mi a baj, ömm te lány? -lassan felemelte a fejét a térdéről és szembenézett egy csokibarna szempárral, amihez sötérbarna haj társult.- Itt lakok a szomszédba és, hát láttalak...-suttogta a kisfiú, mintha egy nagy titkot mondana el.- Sajnálom.- és beletúrt a hajába. Nagyon aranyos hétéves volt.
 -Nem...nem semmi baj, semmi...-és újra kibuggyantak a könnyei.
  Pár másodpercig habozott, majd egyszerűen felmászott mellé és átkarolta a törékeny kislányt, aki egy másodpercre megfeszült, majd a másik másodpercben már a mellkasán sírdogált. Most mérte fel igazán újdonsült barátját. Törékeny test, nagy szemek, rózsaszín száj és az a velőtrázó szomorúság, amit árasztott a szeme. ''Ezt egy felnőtt soha sem fogja megérteni,-gondolta- szerintük elég egy ajándék és minden meg van oldva...Habár az a kisautó eléggé kiengesztelt a múltkor...''
  -Elmondod nekem?- suttogta fülébe.
  -Igen...azt hiszem...meg tudom tenni!- ajkai már formálták a betűket, de hang nem jött ki a száján.
  -Semmi baj, így is értem.-felelte a fiucska a próbálkozást látva. Mindezt egy szomorú mosollyal toldotta meg.- Most egy pár hónapig nagyon-nagyon rossz lesz, de én fel foglak vidítani!- és ránevetett.
  Ani elmosolyodott, majd hangosan felkacagott, mert a fiú, már a hinta tetején csüngött és úgy csinált, mint egy kismajom.

De, ssh ez egy újabb kis titok!

1. Bevezető

   Csak ült a szobában mereven. Tagjait nem mozdította, szemét mardosták a könnyek és egyre markolta a haldokló asszony jobbját, míg az halkan odasúgta neki:
  -Tudtam, hogy eljön a nap, Ani. Kérlek...kérlek ne törj össze... -újra elhallgatott. Hosszú másodpercekig csak a gépek zaja hallatszott.- Ani, te jó balerina lennél...Tudom...A balerinák nagyon, nagyon ügyesek és kitartóak...Barátokat kaphatsz, ha nem törsz össze...Ha szomorú vagy... -és valami puha anyagot rakott hétéves kislánya kezébe, majd erőtlenül összezárta markát- itt lesz ez. -Ezzel lehunyta szemét örökre, otthagyva a zokogó kislányt.
  A lányka hamarosan betöltötte nyolc évet, de senkit se hívott meg, túl eleven élt benne az anya emléke. Apjától, aki állandóan próbált jókedvűnek és gondtalannak látszani gyereke előtt, csak balettet kért, pontosabban oktatást.
  Keményen tanult, s minden érzését belesűrítette a még egyszerű mozdulatokba. Könnyed teste követte utasításait és mégis a tánc csöpögött az érzelmektől. Az öltözőben a lányok üdvrivalgással várták, mire ő végre felnézett kék bociszemeivel a kislányokra.
  -Igen, őstehetséged van!- mondta a barnahajú, kékes-zöld szemű lány.
 És elbőgte magát...de nem nevették ki, hanem megvigasztalták. És talán ekkor szállt fel a lelkéről az a sűrű köd, amit édesanyja hagyott maga mögött. Ezeknek a lányoknak, apjának és a szomszéd kisfiúnak. Sajnos ennyire futotta, ugyanis az iskolában kigúnyolták, de ez nem jelentett már többet egyszerű szavaknál. Ő nem az iskolában kapta meg a boldogságát, hanem egy másik világban.

De, shhh! Ez egy titok!